Chapter Seven 2/2

Shut Up And Love Me

-Ryan engedj el! Nem akarok a többiekkel találkozni. Mind utálnak.-nyöszörögtem mint valami öt éves, s a fejem is sajgott. Kezdett kimenni belőlem a cucc. Ekkor meghallottam az ajtó nyitódását, s ahogyan belépett mindenki, úgy nőtt a hangulat. Nem vettek észre, viszont nagyon nevettek valamin. Lehajtottam a fejem, mert tudom, ha a szemükbe nézek észreveszik, hogy szívtam. Próbáltam szobrot színlelni, de nem jött össze. Mindenki ott volt, s ki is szúrtak.

-Mary?-kérdezte visítva (!) Fredo, majd a nyakamba ugrott. Felkuncogtam, de a fejemet még mindig lefelé hajtottam. Apám odajött, megölelt, s kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. Ekkor az összes engem csodáló szempár elkerekedett.

-Marianne Summer Braun!-emelte fel hangját apám, s egyből megijedtem, mikor teljes nevemen szólított, ráadásul még a középső nevemet is használta, amit én kifejezetten utálok.-Te szívtál?

-Csak egy kicsit.-üvöltöttem rá.-Amúgy sincs jogod kérdőre vonni, én már nem vagyok veletek. Örüljetek neki, élvezzétek a turnét, bulizzatok és istenítsétek Selenat, csak engem hagyjatok békén. Felejtsetek el örökre.-üvöltöttem rájuk, s végignéztem a társaságon. Justint kerestem szememmel, de nem találtam. Sehol. Elegem lett, így elrohantam. Kivágtam az ajtót, majd szaladtam volna, ha nem ütközök bele valamibe. Pontosabban valakibe. Igazából Justinba ütköztem. Hatalmasra nyílt szemekkel mért végig, majd felvont szemöldökkel várta, hogy mit fogok csinálni. Ohh... Hogy mit csináltam? Amennyire gyorsan csak tudtam elrohantam. Bementem a szobámba, az ajtót a lehető leghangosabban vágtam be magam után, majd sírni kezdtem. Erős lány vagyok, nem szokásom a sírás, de mióta megismertem Justint, és újra apával vagyok, egyre többször jön rám. Eggyel több ok, amiért jó, hogy eljöttem onnan. Ó, ezt a három napot bírjam ki, és utána soha többé nem kell látnom őket. Ja igen, Ők egy hétig maradnak, de én három nap múlva hagyom el a szállodát. Már a repülőjegyem is megvan, ami visszavisz Torontóba, a régi, unalmas, Justin mentes életembe. Ami ugyan unalmas volt, de szerintem az ott töltött két év alatt, nem üvöltöttem, sírtam, és idegeskedtem annyit, mint itt, ezekkel két hét alatt. Az azért úgy elég gáz. Eszmefuttatásomból a kopogás zökkentett ki. Letöröltem az arcomon lefolyó könnycseppeket, de lényegtelen volt, ugyanis fekete szempillaspirálom egész arcomat beterítette, s így még a hülye is rájött, hogy sírtam. Apró léptekkel haladtam az ajtó felé, s abban reménykedtem, megnyílik alattam a talaj. Persze ez nem történt meg, elég furcsa is lenne, ha megtörtént volna. Az ajtót résnyire nyitottam, pont úgy, hogy lássam ki jött, de ha kell, azonnal rá tudjam vágni az ajtót. Most épp a másodikat akartam alkalmazni, de mivel balszerencsés lény vagyok nem jött össze. Justin lábával megakadályozta, hogy becsapjam az ajtót, s mintha otthon lenne, jött be a tágas kis szobába, majd levágta magát az ágyra. Ideges pillantásokat vetettem rá, majd vártam, hogy megszólaljon. Öt perc után megelégeltem a várakozást, s egy hosszas monológba kezdtem bele.
-Tudod.. Nem értem, hogy miért nem hagysz már békén. Két hétig, folyamatosan szekáltál. Egyszer jó fej vagy, utána bunkó, aztán rám akarsz mászni. Nem értem a viselkedésedet. Eljöttem a turnéról, hogy ne legyek a terhetekre. A Selenás dolog után úgy beszéltél velem, mint egy kutyával, közben te mondtad, hogy neked már semmit sem jelent Ő. Akkor most vagy nekem, vagy magadnak hazudtál. De komolyan Justin, hagyj már békén könyörgöm. Nem érted, hogy nem akarok a társaságodban lenni? Te kértél egy esélyt, én naiv pedig megadtam. Erre az első leendő alkalommal csalódnom kell benned. Elbasztad az esélyedet akkor, mikor meg sem hallgattad, hogy mi történt, de te egyből az exednek hittél.-fejtettem ki bővebben a véleményem, amit Ő végig csendben, tágra nyílt szemekkel hallgatott. Mikor megbizonyosodott róla, hogy végeztem, felpattant az ágyról, s olyan közel jött hozzám, hogy alig volt tíz centi testeink között. Zavart, s egyben vonzott a közelsége.
~Meg akartam csókolni. Úristen, miről beszélsz Mary? Dehogy akartad megcsókolni. Elbaszta az esélyét. Nem adhatok neki még egyet, mert azt is csak elcseszné, én hülye meg pofára esnék. Nem, nem és nem.-súgta az eszem.
~Adj neki még egy esélyt. Megérdemli. Biztos nem azért van folyton veled, mert unatkozik. Csak egy utolsó esélyt adj neki, és még talán boldogok is lehettek. Egy ilyen fiú mellett minden nap boldogan ébrednél. Ő egy szerető, hűséges fiú. Próbáld meg.-igen, a szívem ezt diktálta.
Úristen.. Mire hallgassak? Az eszemre, vagy a szívemre? Ha az eszemre hallgatok, talán sosem leszek igazán boldog, mert elszalasztottam ezt a fiút, viszont akkor nem érhet csalódás. Ha pedig a szívemre, akkor talán egy idő után kialakul köztünk valami, és akkor boldog lehetek, viszont mi van, ha csak kihasználna, megcsalna, pofára ejtene...? Nem tudom, viszont abban biztos vagyok, hogy döntenem kell, ugyanis alig két centi választja el ajkainkat. Megtörtént. Ajkait enyéimre helyezte, majd ritmusos mozgásba kezdett. Neki is feltűnt, hogy nem csókoltam vissza, úgyhogy leállt. Csalódottan nézett szemeimbe, majd lesütötte sajátjait. Na most légy okos Mary.....Megcsókoljam, vagy visszautasítsam? Gyerünk Mary, döntened kell. El kell döntened....